Bár az olasz és a német gazdaságban nagy szerepe van a családi cégeknek, Magyarországon ritkaságszámba megy egy hatodik generációs vállalat. A Zwack Unicumnak azonban sikerült az elmúlt – meglehetősen mozgalmas – 230 évet úgy átvészelnie, hogy még most is az alapító család egyik tagját találjuk az elnöki székben. Vajon milyen a vállalati kultúra egy családi cégben? Miért érdekes egy több száz éves vállalat a Z generációs munkavállalóknak? Hogy néz ki a titkos recept? Miért kemény dió az amerikai piac, és ki volt Zwack Mici néni, Ady múzsája? Minderről Zwack Sándorral, a Zwack Unicum Nyrt. igazgatóságának elnökével beszélgettünk.
We Love Budapest: Az Unicum a XX. század elején készült híres plakáton gyomorerősítő likőrként szerepel, vicces formában. Ma egyértelmű és fontos élvezeti cikk, sokak kedvence. Izgalmas az az út, amit a márka bejárt. Hogyan lehet a piac változásait több mint 230 éven át követni?
Zwack Sándor: A történet úgy indul, hogy a legenda szerint az én egyik felmenőm császári orvosként II. József gyomorpanaszaira készített egy gyógynövénylikőrt, ami annyira ízlett az uralkodónak, hogy felkiáltott: „Doktor Zwack, das ist ein Unikum!” A magyar szeszesital-piac dinamikusan változik, a fogyasztói szokásokkal együtt. Arra, hogy több mint kétszáz éven át hogyan lehetett ezt követni, lehetetlen válaszolni, mindenesetre folyamatosan alkalmazkodni kell, a hagyomány pedig nem létezhet innováció nélkül, ahogy a szlogenünkben is olvasható.
Zwack-generációk
WLB: Amikor testvéreddel, Zwack Izabellával 2004 körül megérkeztetek a cég munkatársai közé, éppen a változások időszakát élte az Unicum. Erre reagált a Next, ami kettőtök közös fejlesztése volt. Most újra változások előtt állunk, az egyik legnagyobb kihívás, amiről sokat hallani, a 18 évnél idősebb korosztály alkoholfogyasztásának változása. Jóval kevesebb alkoholt isznak a mai fiatalok. Foglalkozik ezekkel a változásokkal a cég?
Z. S.: A mai fiatal, 18 év feletti korosztály inkább tudatosabban, máshogy fogyaszt alkoholt, nem feltétlenül kevesebbet. A fiatal felnőttek mindig kísérleteznek, alakítják ki a szokásaikat, próbálgatják, mi ízlik. Tapasztalataink szerint az Unicumra alapvetően 35 körül érik meg az ember, amikor már megvannak a kialakult szokásai, tudja, milyen alkoholt szeret fogyasztani. Termékfejlesztéseinkkel nemcsak követjük, de formáljuk is a fogyasztói trendeket – ennek a folyamatnak úttörője volt az Unicum Next is. Láttuk, hogy a fiatal generáció ízlése változott, és a nemzetközi trendek is a gyümölcsösebb, édesebb ízeket preferálták. Ehhez kapcsolódva fejlesztettük ki a Nextet, utána pedig évek alapos és megfontolt innovációs folyamata után jött az Unicum Szilva, a Riserva és a Barista – utóbbi például egy családi hagyományunkból fejlődött ki. A legújabb ízünk most az Unicum Orange Bitter, ami eddig óriási siker.
WLB: Dinamikusabban lehet követni ezeket a trendeket úgy, hogy egy hatgenerációs cégről beszélünk. Hogyan használ egy vállalatnak, hogy időről időre megjelenik a család egy új, fiatalabb képviselője?
Z. S.: Az idősebb generáció – persze voltak kivételek – általában úgy tekintett a vállalkozásra, hogy: „Én alapítottam a céget, az én döntésem számít, én tudom jobban mindenkinél.” Egy mostani, fiatalabb vezető sokkal könnyebben kér segítséget. El kell fogadni, hogy nem értünk mindenhez, és körül kell venni magunkat olyanokkal, akik viszont értenek. Mi már sokkal inkább a menedzsmentre támaszkodunk. Édesapám például sokszor ösztönből döntött, ami nem feltétlenül rossz, de azért ez az idő elmúlt. Ma több lehetőség áll rendelkezésre a tudatos döntéshez, mint régen, például profi piackutatások segítik a munkát. Ettől maga a döntéshozás folyamata is bonyolultabb lett, muszáj csapatban dolgozni, hogy minden szempontot figyelembe vehessünk.
WLB: Édesapád, Zwack Péter nagyon határozott szabályok alapján döntött arról, hogyan fog bevonni a testvéreddel titeket a cégbe. Neked is vannak gyermekeid. Mi a nézőpontod ezzel kapcsolatban?
Z. S.: A legidősebb fiam, Pedro 20 éves. Amszterdamban tanul, de egészen más területen. Azt gondolom, hogy az egyetemi idő arra való, hogy az ember formálódjon mentálisan. A fiam most ott van kint, senki nem ül a vállán és mondja, mit kell csinálnia. Szerintem ez a folyamat készíti fel a fiatalokat a való világra. Az, hogy mit tanulnak, szinte mindegy, azt a hozzáállást kell megtanulni, hogy az ő felelőssége, hogy mit kezd az életével. Apám azt mondta, hogy ha itt, a cégnél akar dolgozni az ember, akkor el kell mennie egyetemre. Én úgy gondolom, hogy az én gyermekeimnek az egyetem nem lesz elég, kell a mesterképzés is.
WLB: Ha jól tudom, édesapád azt is kikötötte, hogy el kell menni dolgozni három különböző helyre, ami nem a céghez köthető. Számodra nem volt ez könnyű időszak. Egyetértesz ezzel is?
Z. S.: Valóban, az első munkám során egy londoni cégnél voltam targoncavezető, francia borokkal kereskedtünk. A kamionok úgy érkeztek meg Londonba Franciaországból, hogy reggel 6-kor kellett őket lepakolni. Nekem ahhoz, hogy időben odaérjek, hajnali négy, fél ötkor kellett indulnom. Januárban, februárban símaszkot viseltem, olyan hideg volt. Biztos, hogy édesapám sokszor csuklott, mert emlegettem őt, de ma már értem az álláspontját. Az ember anélkül tanul ilyenkor, hogy tudná ezt. Láttam, hogyan működik egy raktár, és a legjobb barátaimat a londoni időszakomban ismertem meg. Pedro fiam most egy kocsmában dolgozik ugyanebből az okból, megtanulhatja például, hogyan kell beosztani a saját keresetét. Apámnak nagyon brutális logikája volt. Azt tartotta legfontosabbnak, hogy a cég még 100 év múlva is működjön, ehhez fontosnak gondolta, hogy olyan ember üljön a vezetői székben, akinek nemcsak a neve Zwack, hanem ért is a munkához. A hozzáértés a záloga annak, hogy a körülöttünk lévő kollégák majd komolyan vesznek. Azt szeretném, hogy az én gyerekeim is végigmenjenek ezen a folyamaton, ha egyáltalán lesz olyan céljuk, hogy a cégnél dolgozzanak. Nekem az ő korukban nem volt. Legyen saját egzisztenciájuk, de semmi esetre se csináljanak olyat, ami nem teszi őket boldoggá.
WLB: Egy kutatás szerint egy nagyobb vagyon, családi vállalat általában három generáció után elaprózódik. A Zwack ezzel szemben már 6 generáció óta szolgál. Lehet valami ebben a kiválasztási folyamatban…
Z. S.: Magyarországon jellemzően második generációs cégek vannak, vagyis a szocializmus után, a 90-es években a cégalapító létrehozott egy vállalatot, és most vagyunk abban a szakaszban, hogy ezeket a vállalkozásokat elkezdték átadni az utódnak. Sok cég eredményessége bukik el azon, hogy az alapító nem akarja kiadni a kezéből az irányítást, vagy a következő generáció nincs felkészítve a feladatra, nem érdekli a cég. A német és az olasz gazdaság gerince családi cégekből áll, Olaszországban például 15 generációs vállalatok is vannak.
Az Unicum a nemzetközi porondon
WLB: Te is Olaszországban, Firenzében születtél, jól ismered ezt a világot. Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb exportpiacotok Olaszország. Máshogy kell pozicionálni egy terméket ott, mint itt?
Z. S.: Olaszországban az Unicum sokkal inkább funkcionális, ahogy mondják, „digestive”, azaz étkezés után fogyasztják. Az olaszok ebéd vagy vacsora után rendszeresen fogyasztanak egy-egy pohárkával keserűket, likőröket. Egy jobb étteremben odajön a pincér és ebéd után kérdés nélkül letesz egy pohárkával az asztalra. Magyarországon vagy Németországban nem feltétlenül kapcsolódik az Unicum ennyire az étkezéshez. Olaszország a legnagyobb piacunk Magyarország után, ennek részben családi oka is van. Apukám, amikor innen 48-ban disszidált, Olaszországban építette fel az Unicumot.
WLB: A háború után, 1948-ban államosították a gyárat, ha jól tudom, akkor édesapád az édesapjával Amerikába ment, majd Olaszországban futottak össze a szálak. Eléggé kalandosan alakult ez az időszak a cég életében.
Z. S.: Mi most a nagyapám, Zwack János irodájában ülünk, a testvéréé, Béláé a szemben lévő iroda volt, a kettő közötti előtérben egy ügyvéd ült, mivel egyáltalán nem jöttek ki egymással. A nagyapám, János karizmatikus vezető volt, aki szerette a társaságot, élvezte az életet, Béla éppen az ellenkezője, rendkívül visszahúzódó ember volt, még focicsapatból is másiknak szurkoltak. A gyárat mégis együtt vezették, majd a II. világháború után a nagyapám, Zwack János – zsebében a recepttel – elment az országból, édesapám és a nagybátyja, Béla maradtak. Az 1948-as államosítás során az új vezetés meg akarta szerezni az ital titkos receptjét, Zwack Béla viszont hamis receptet adott nekik. Amikor erre rájöttek, Pásztóra, munkatáborba küldték, ahonnan dolgozóként került vissza a gyárba. Nem tudta feldolgozni ezt a sérelmet, belerokkant. Már súlyos beteg volt, amikor kapott egy útlevelet és Olaszországba, Milánóba mehetett. Édesapám rövid olaszországi tartózkodás után először Amerikában telepedett le, majd visszatért Olaszországba, ahol népszerűsíteni kezdte az Unicumot az eredeti receptúra alapján. Genovában talált egy gyárat, ami licenc alapján gyártotta neki az italt. Először étteremről étteremre járt, úgy kóstoltatta az Unicumot, nehezen talált rendes forgalmazót. Az ő érdeme, hogy ma Olaszországban a legkisebb falu bárjában is ott az Unicum a polcon.
WLB: Amerikában megjelent a család az Unicummal, de ott nem lett akkora siker, mint Európában. Mitől függ, hogy ezzel a termékkel hol lehet befutni?
Z. S.: Amerikában volt egy partnerünk, csakhogy az amerikai cég megállapodott a magyar, hamis Unicumot forgalmazó céggel, akik azt állították, hogy az övék az eredeti recept. A nagyapám, János beperelte az amerikai céget, rajtuk keresztül pedig az akkori magyar kormányt is, és megnyerte a pert. Nem mindennapi eredmény, hogy egy magánszemély, egy egyszerű állampolgár meg tudta védeni a saját igazát a magyar kormány ellenében. Ennek következménye volt, hogy a rendszerváltás előtt Magyarországon készült Unicum nem kerülhetett Amerikában forgalomba, csak a KGST országaiba lehetett exportálni. Sajnos ezzel az amerikai Unicum-projekt is abbamaradt. Bár a keserű íznek van most egyfajta reneszánsza, Amerikában a kesernyés italok kevésbé népszerűek, nem biztos, hogy sikerült volna megugrani az ízbeli korlátot. Persze felesleges azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha.
WLB: Európában viszont, ahol kultúrája van a keserűknek, szinte mindenütt jelen van a Zwack. Mi lehet a terjeszkedés iránya, milyen piacon tudnád elképzelni magatokat a jövőben a meglévőkön kívül?
Z. S.: Az export nagyon fontos a cég életében, de mindig piciben, tesztjelleggel lehet először körülnézni. Ott invesztálunk, ahol nagyobb potenciált látunk, így az elsődleges célunk inkább az, hogy ott erősítsük a pozíciónkat ahol már jelen vagyunk. Ha van olyan új piac, amiben egyáltalán fantáziát látok, az a dél-amerikai, például Argentína vagy Brazília, de csak azért, mert például az argentinok fele is olasz származású. Az egyik legismertebb márka Argentínában a Fernet-Branca, egy olasz keserű, ami az olasz emigránsoknak köszönhetően lett népszerű. Brazíliában szintén hasonló a helyzet, oda nem olaszok, hanem sok német vándorolt ki, Németországban pedig mindig is népszerűek voltak a különböző gyógynövénylikőrök. Van egy nyitottság a keserűk felé, ami nélkül kidobott idő, pénz lenne a terjeszkedésről álmodozni.
„Apám mentalitása már megtérült”
WLB: Apukád, Zwack Péter nagyon izgalmas karakter volt. Én még fiatal voltam, de emlékszem arra az időszakra, amikor a rendszerváltás környékén visszatért Olaszországból és része lett a magyar közéletnek. A tévén, újságokon keresztül úgy tűnt, hogy egészen más stílust, modort hozott magával, mint amit az addigi cégvezetőktől, politikusoktól láttunk. Mi az ő öröksége?
Z. S.: A legenda úgy szól, hogy Demján Sándor egyszer azt javasolta Peter Munknak [kanadai–magyar üzletember, akinek Demjánnal együtt olyan ingatlanfejlesztéseket köszönhetünk, mint például a Westend – a szerk.], hogy igyanak egy Unicumot. Erre Munk felháborodott: „Én ezt a kommunista vackot nem iszom” – mondta, ezután mesélt először Demjánnak édesapámról és az Olaszországban gyártott igazi Unicumról. Demján ezután, 1987-ben ismeretlenül vette fel a kapcsolatot édesapámmal, azt mondta, hogy változások vannak készülőben Magyarországon, nézzen körül. Édesapám pedig így is tett, később pedig visszavásárolta a család egykori gyárát. Demjánnak kiemelkedő üzleti intelligenciája volt, látta, hogy Magyarországon szükség van olyan emberekre, akik ismerik a nyugati típusú gazdaságot és van kapcsolódásuk az országhoz is. Próbálta visszacsábítani őket. A régi ipari intézmények jelentős részének zsidó tulajdonosa volt, közülük sokan a holokauszt áldozatai lettek, a gyárakat a háború után államosították. Óriási csapást mért ez az időszak a hazai gyáripar szereplőire. Apám azon kevesek közé tartozott, akik kitartottak a család hagyományai mellett és vissza is jöttek Magyarországra. Amerikából, Olaszországból egy másfajta mentalitást, szemléletet hozott. Nagyon komolyan vettük már akkor is a cégnél, hogy akkor tudunk minőséget gyártani, ha az embereink jók, ehhez pedig fontos, hogy jól érezzék magukat. A szocializmus végnapjaiban az volt a szemlélet, hogy örüljön mindenki, hogy van munkája és ne nagyon ugráljon. Apám úgy gondolta, hogy legyenek korszerű, működő gyárak, ahol az emberek munkáját megbecsülik.
WLB: A rendszerváltás után ez nyilván egy nagyon szembeötlő változás volt, de hogyan érvényesült ez később, azokban az időszakokban, amikor gazdasági nehézségekkel kellett szembenézni?
Z. S.: A Covid alatt például, amikor más cégek masszív leépítésekre kényszerültek, mi senkit sem küldtünk el, sőt fizetésemelést is adtunk. Nem éreztem volna hitelesnek, ha hangoztatom, hogy családi cég vagyunk, egy világjárvány alatt pedig az az első dolgom, hogy elküldöm az embereket.
WLB: Gazdaságilag is megtérülhet egy ilyen befektetés?
Z. S.: Ahhoz még túl friss, hogy ezt pontosan lássuk. Azt gondolom ugyanakkor, hogy apám mentalitása már megtérült, a fluktuáció például alacsonyabb, mint más, hasonló cégeknél. Néhány évvel ezelőtt vonultak nyugdíjba az utolsó olyan dolgozók, akiket még a rendszerváltás idején vettünk fel, és vannak olyanok, akik 20-30 éve dolgoznak nálunk. Persze ezzel párhuzamosan olyan területek is vannak, ahol sok a fiatal – IT, social media, ezek alapvetően fiatal területek is.
WLB: Sokat hallani arról, hogy a fiatal munkavállalókat nem olyan könnyű a hagyományos módon megszólítani. Neked mi a tapasztalatod?
Z. S.: Bármelyik céghez elmész, azt fogják neked mondani, hogy ez az egyik legaktuálisabb téma. A fiatalok másképp gondolkodnak, mint az idősebb munkavállalók, de mi sem vagyunk túl idősek, meg kell próbálni megérteni őket, egyébként nem lesz, aki 30-40 év múlva majd itt dolgozik. Én úgy látom, hogy gyakorlatorientáltak, önállók, ezért, mondjuk, képzésekkel meg lehet őket fogni, az ott tanultakat pedig beépítik majd a cégbe, így mindkét fél nyer. Márkát építeni csak úgy lehet, ha vannak gyökereid, hiteles sztorid. A mi szlogenünk hagyomány és innováció, ami jól kifejezi, hogy ez a cégünkre különösen igaz. A fiataloknak fontos, mennyire autentikus egy termék. Hol gyártják? Milyen alapanyagokból? Az AI, amit ők készség szinten használnak, kb. 20 másodperc alatt kidobja neked a jó választ erre. Így érdemes például a marketingfolyamatokba is integrálni. Hatalmas kihívás ez számunkra, és számítunk a fiatalokra, hiszen ők innen merítik az információt. Azt viszont már nekünk kell megmutatni, hogy mit akarunk közvetíteni és hogyan lehet jól használni ezt az új eszközt.
WLB: Egy veled készült interjúban említetted, hogy a receptúrához szükséges gyógynövények kapcsán nagy szerep jutott a Zwack család nőtagjainak is. Ez egyrészt nem mindennapi egyéniségeket feltételez, másrészt pedig van ennek a hagyománynak nyoma a vállalat mostani kultúrájában?
Z. S.: A gyógynövények keverése a családunkban már a háború előtt is a nők feladata volt. A Zwack nem volt matriarchális család, inkább úgy fogalmaznék, megvolt az egészséges egyensúly. Az egyik legizgalmasabb egyéniség Zwack Mici, vagyis Mária, a nagyapám testvére volt, akire Ady is szemet vetett. Adynak persze akadt pár múzsája, Mici nénihez azonban egész ciklust írt, a Mylitta-verseket. Mylitta egy asszír szerelemistennő volt, Mici néni tehát tudhatott valamit. 99 évesen halt meg Torontóban, de tinikoromban mindig nálunk, Olaszországban töltötte a nyarat. Ízig-vérig elegáns nő volt, és elképesztő figura. Mindennap ivott egy kupica Unicumot, aztán hitetlenkedve kérdezte apámat: „Te, Péter, mi tényleg ebből élünk?” Nem szerette az italt, ellentétben velem, én minden keserűt nagyon kedvelek. Mindig nagyon erős nőkkel voltam körülvéve, anyám, a feleségem, mindkét nagymamám. A húgommal tinikorunkban olyanok voltunk, mint a kutya meg a macska, de mióta együtt dolgozunk, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Céges szinten is kiegészíti egymást a munkánk, mondjuk, ezt annak is köszönhetjük, hogy édesapám nagyon tiszta helyzetet hagyott maga után, és ezért mindig hálás leszek neki. Büszke vagyok arra, hogy a cég hat igazgatói szintű pozíciójából hármat nő tölt be. Ez teljesen organikusan alakult így, fontosnak tartom, hogy így is maradjon.
WLB: A receptúra a mai napig titkos, csak a család legközelebbi tagjai ismerik. Rengeteg a legenda azzal kapcsolatban, hogy hol és hogyan őrzik. Hogyan kell egyáltalán elképzelnünk egy 230 éves receptet? Ez egy megsárgult, gót betűs papír?
Z. S.: Én fejből tudom, hogy milyen gyógynövények vannak benne, de a pontos arányokat nem. Annál is inkább nehéz lenne ezt megmondani, mert természetesen nem úgy kell elképzelni a receptet, hogy kiskanállal méregetünk egy papír alapján. Kódolva vannak a növények. Ugyan itt, a Soroksári úton nagyon manufakturiálisnak tűnhet a termelés, de van Dunaharasztiban egy teljesen automatizált gyárunk, rendkívül komoly háttérrel. Ott minden számítógépen zajlik. A régi recept ebbe a nagyon bonyolult technológiába integrálódik. Az Unicum egy több mint 230 éves ital. Ha azt mondom, hogy teljesen olyan, mint II. József idején, az badarság, hiszen például a technológia finomodása miatt is különbözik, de az arányok, az eredeti gyógynövényállomány nem változott.
WLB: A Zwack család már az 1984-es évektől Budapesten gyártat, a Zwack-ingatlanok pedig fontos részei voltak a városképnek. A gyár folyamatosan terjeszkedett, a város lassanként körbenőtte. Mintha most is ennek lennénk szemtanúi, hiszen a Soroksári út környéke rengeteget változott az elmúlt 20-30 évben. Te hogyan értékeled Budapestet, a változásokat?
Z. S.: Bár Firenzében születtem, már 2002 óta itt élek, Budapestet tartom az otthonomnak. A családnak mindig nagyon fontos volt a főváros, sokan közülük a Várban éltek, Lajos dédnagyapám villája pedig a Gellért Szálló mögött volt. [A Zwack-ingatlanokról itt olvashatunk bővebben – a szerk.] Az első gyárunk az Erzsébet tér környékén volt, csak a 19. század végén kerültünk a mostani, ferencvárosi telepre. Én már itt néztem végig, ahogy Ferencváros megváltozik. Mondjuk, 2002-ben, mikor visszajöttem, a Boráros tér nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint most, de ettől tekintsünk el. A környék egy gyárterület volt, látni lehetett a Dunát, most pedig szinte belvárosi a hangulat, lakóparkokkal, kulturális intézményekkel. Számomra nem volt kultúrsokk, amikor 1987-ben először megérkeztem Budapestre, de tény, hogy azóta a város nagyon is kozmopolita lett. Szerintem az ország, a Zwack család és az Unicum történetét nem lehet elválasztani egymástól. Az Unicum a DNS-ében egy magyar márka, és szerintem a magyarok nagyon büszkék erre.
Forrás: We Love Budapest | Nagy Zsófia | 2025. 11. 10.
